Nem vittem túlzásba a blogolást ezzel: egy újabb eszmefuttatás löknék fel ide a világhálóra. Ez most különben tényleg futtatás, mert a gyógyfiló nevű órára írtam, egy kövér ötös reményében. Uff.

A mélyökológia filozófiája

 

„Az emberi és nem emberi élet földi virágzása önértékkel bír.

 A nem emberi életformák értéke független attól,

hogy ezek hasznosak-e az emberi célok szempontjából.”

Arne Naess (2003)

 

Bevezető gondolatok

A mélyökológia az 1970-es években jött létre, a mozgalom megalapítója Arne Naess norvég filozófus. A mélyökológia kifejezés arra utal, hogy ez a zöld mozgalom meg kívánja különböztetni magát a szociális ökológiának nevezett zöld mozgalomtól. A mélyökológia célja nem csupán a környezetvédelem a fenntartható fejlődés érdekében, hanem sokkal tovább megy: fel kívánja számolni a szociális ökológiában is meglevő emberközpontúságot, és úgy véli, hogy az embernek háttérbe kellene szorulni, hogy a nem-emberi világ saját jogán létezhessen (Jávor, 2001).

Ebben a tanulmányban a mélyökológia Arne Naess (2005) által kidolgozott rendszerét kívánom ismertetni, bemutatva a mélyökológia mögött meghúzódó filozófiai problémákat, és a mozgalom megoldási kísérleteit.

A filozófiai problémák

A mélyökológia alapgondolata, hogy a környezeti válság nem önmagában probléma, hanem az ember kudarcának megnyilvánulása. Mélyen fekvő problémák jele az ökológiai krízis, amelyet nem lehet csupán a technokrata kultúrán belüli irányváltoztatással megoldani, ugyanis a környezeti probléma egyrészt újratermelődne, másrészt az ember mindeközben nem menekülne meg a modern világ elsekélyesítő tendenciáitól. A mélyökológia szerint ezeknek a problémáknak a mélyén az húzódik meg, hogy a nyugati ember önképe beteges, párosítva azon egyszerű fejleménnyel, hogy az emberi civilizáció környezetre gyakorolt hatása óriásira növekedett. Természetesen ez a két ok nem választható el egymástól: a modern ember önképe mélyen az európai kultúrában gyökerezik, ami így nyilvánvaló módon oka volt a haladás ilyen mértékű expanziójának, másrészt ez az expanzió is nagymértékben hatott a modern ember önképének deformálódására.

Lányi András (2003) szerint a modern ember önképének legfontosabb jellemzője az egyén elszigetelődése, az én spiritualizálódása és a test instrumentalizálódása. Lányi összefoglalása nagyon jól bemutatja, hogy az Arne Naess nevével fémjelezhető mélyökológia milyen filozófiai problémák megoldását tűzte célul.

Mit is értünk az egyén elszigetelődésén? Elsősorban azt, hogy a világ megismerő szubjektumokra és megismerendő objektumokra való felosztása folytán a szubjektum, vagyis az egyén elszigetelődik saját tapasztalatainak tárgyától, vagyis saját életének tárgyaitól.  A szerves összetartozás az európai hagyományban minden kétségbeesett megoldási kísérlet ellenére sokkal inkább egy bináris oppozícióvá vált, amely nagyban elősegítette azt, hogy az egyén úgy szemléli magát, mint egy a környezetétől végletesen elkülönült lény, aki akkor is önmaga, ha a Holdon van, vagy ha egy fantasztikus időutazás során visszatérhet mondjuk a mamutok korába. Természetesen senki sem kétli, hogy az emberi gondolkodás azon képessége, hogy a tárgyakat – és így önmagát is - elkülönítse egymástól, egy olyan rendkívüli képesség, amely a faj életcéljainak elérésében óriási segítséget adott, de azt fontos megjegyezni, hogy az elszigetelődés ettől még koránt sem szükségszerű. A bináris oppozíciók elkerülése - úgy vélem - ebben az esetben is szem előtt tartandó: a tárgy elkülönítésének képessége nem jár együtt a tárgyaktól való elszigetelődéssel, jól mutatják ezt azok a kultúrák (pl. a buddhizmus), amelyek képesek a dolgok közötti egyezést és nem a különbözést hangsúlyozni. Az elszigetelődés másik formája az egyén közösségektől való elszigetelődése, amely talán még inkább a nyugati kultúra specifikuma, ami a keleti kollektivista kultúrákban sokkal nehezebben elképzelhető. Lányi szerint a szembenállás harmadik jellemzője pedig az, hogy az egyén elszigetelődik a természettől, azáltal, hogy a természet számára éltető elemet jelentő civilizáció ellenfelévé válik. Az emberi történelem egészen a Teremtés könyvétől kezdve az ember természetből való kitaszítottságáról, attól való idegenségéről és az ellene való fáradságos küzdelemről szól: „Ádámnak pedig azt mondta [az Isten]: „Mivel hallgattál feleséged szavára, és ettél a fáról, amelyről megparancsoltam, hogy ne egyél, átkozott legyen a föld miattad! Fáradozva élj belőle életed minden napján! Teremjen az neked tövist és bogáncsot, és edd csak a föld növényeit! Arcod verejtékével edd kenyeredet, míg vissza nem térsz a földe, amelyből vétettél, - mert por vagy és visszatérsz a porba!” (Teremtés 3,17-20, Szent Jeromos Bibliatársulat fordítása).

Lányi gondolataihoz még hozzátenném, hogy az egyén elszigetelődését nem csak az okozza, hogy végletesen elkülönült környezetétől, valamint más egyének közösségétől, hanem az is, hogy – Marx (1977) nyomán – elidegenül autentikus lényegétől (nembeli lényegétől) az általa végzett munka céljaitól és folyamatától. Ez azt jelenti, hogy nehezen képes a hétköznapokban úgy tekinteni magára, mint egy a környezetével szerves egységben élő lény.

Az én spiritualizálódása arra vezethető vissza, hogy a tudományok szépen sorjában minden területet felmértek az emberben és végül azt mondták: „az ént sehol sem találtuk”. Az ént ezáltal csak egy spiritualizált, transzcendens létezőként lehet felfogni, aminek testi jellemzője nincs. Ez a probléma nem más, mint gyakorlatilag a jól ismert test-lélek szembenállás, amely a nyugati keresztény kultúrára az ágostoni hagyomány folytán jellemző. Ehhez a problémafelvetéshez azért azt hozzáfűzném, hogy talán nem olyan mélyreható, mint az egyén elszigetelődésének problémája, tekintve, hogy a keresztény tradíció gyengülése folytán a modern ember számára nem olyan valós probléma, hogy a test és a lélek milyen viszonyban van egymással. A keresztények számára ez ugyanis szorongató dilemma, hiszen mind Krisztus, mind a halandó hívő esetében problémás kérdés, hogy vajon a lélek támad(t)-e fel vagy a test és a lélek is. Mindazonáltal a szubjektum spritualizálódása makacs dolognak tűnik, ugyanis a modern természettudományok úgy tűnik, nem tudnak számot adni a test-lélek problémakör legfontosabb kérdéseire, vagyis, hogy determinálja-e az anyag a viselkedést, van-e realitása Laplace démonának, valamint, hogy a szubjektum kizárólagos érzetei, mint például az öntudat vagy maga a lecsupaszított érzet hogyan jöhet létre. Ezek annyira fogós kérdésnek tűnnek, hogy nehéz rá olyan választ találni, amely a spiritualizálást el tudná kerülni.

Az önkép harmadik problémája a test instrumentalizálódása. A hétköznapok embere számára önmaga kilétének rejtélye nem rejtély többé, ugyanis tökéletesen önfeledten használja magát és mások személyét is. Az ember legszemélyesebb, legmélyebb pszichés tulajdonságai is megváltoztathatókká, felcserélhetővé váltak. A test csak egy eszköz, amely az egyén vagy a társadalom céljainak engedelmeskedik.

Lányi még megjegyzi, hogy a szubjektum keresését megnehezítette az a filozófiai (és pszichológiai) hagyomány, amely a szubjektumot egy magában való dolognak fogja fel. A szubjektum újfajta elmélete szerint a személy sokkal inkább a személyes történetek alanya (lásd a szubjektum narratív felfogása a pszichológiában: László János: A történetek tudománya, 2005), amely a kibogozhatatlan kapcsolatrendszer közepén állva találkozni akar a Másikkal (Levinas, 1997).

A mélyökológia válasza

A mélyökológia a fenti problémákra adott válaszként értelmezhető próbálkozás. Naess egy új ontológiát kíván létrehozni, azáltal, hogy a szubjektum elszigeteltségét egy mozdulattal felszámolja. Naess szerint ez úgy lehetséges, ha eljutunk énünk egy olyan felfogásához, amelyben az én határait kiterjesztjük a környezetünk határáig. Énünkbe ezután beletartozik az ágy, amelyben alszunk, a kép a falon vagy a sarki közért. Az énbe integrálhatóak szeretteink, sőt globálisan az egész emberiség is. Ezek után pedig csak az önszeretethez kell fordulnunk ahhoz, hogy a világért tegyünk. Nem a lemondás, hanem az önszeretet irányít, így létrehozható egy olyan világ, amelyben mindenki megkaphatja azt, ami létéhez szükséges. És természetesen az ökológiai énünkből nem szorul ki a természet sem, minden élő szeretete ezután egyszerű érzelemmé válik, amit nem kell magyarázni. Az egyén elszigeteltsége globális megnyílássá válik, ami a harmónia ígéretét nyújtja. Az ökológiai én egy kibogozhatatlan énné válik, amelyben csupán a történetek középponti szereplője lesz, kitüntetettsége megszűnik. Új episztemológia nyílik meg: a viszonylatok nyújtanak kapaszkodót az újfajta szubjektum-objektum viszonylatokban. Minden szereplő csak a másikhoz viszonyítva kap jelentést, ezáltal elkerülhető a bináris oppozíciók kényszere.

A mélyökológia kritikája

Nem kell sok magyarázat ahhoz, hogy érezzük, Arne Naess gondolatainak idealizmusát. Először is Naess implicit feltevése, hogy az emberi gondolkodás megváltoztatható. Nyilvánvaló, hogy önképünkre hatással van a történelem és a kultúra, de – talán nyugodtan kijelenthető - ez nem jelent olyan plaszticitást, hogy az én kiterjeszthető lenne minden körülöttünk lévőre. Bizonyos dolgok beépülhetnek az ember szelfjébe, legyen az egy folyó (Lányi, 1999) vagy társunk énje (Smith és Mackie, 2004), de kétlem, hogy egy újfajta kommunisztikus értékrend elérhető lenne, ismerve a 20. század számtalan „új emberének” kudarcát. Mondhatja erre Naess, hogy ő nem kíván semmilyen erkölcsi megújulást, ő csak az önszeretet mindenkiben meglévő erős ösztönére épít, mégis érezzük ez csak egy kerülőút, olyan mintha azt mondanánk, hogy a város innen légvonalban két kilométer, de én tudok az erdőn keresztül egy rövidebbet. Naess lelki forradalmat vár az embertől - ahogy már vártak sokan – egy olyan forradalmat, amely végső soron mégiscsak az önszeretet leépítését tűzi célul.

Naess ismeretelméleti pozíciójára reagálva annyit tennék még hozzá a kritikai hangokhoz, hogy én úgy hiszem, az emberi elme végső soron helyesen (vagyis hatékonyan) reprezentálja a világot azáltal, hogy szigorúan elkülöníti a megismerőt a megismerés tárgyától. A szubjektum és az objektum léte nem véletlen, hanem elkerülhetetlen szükségszerűség. Igenis a józan ész kerekedik felül, mert a világban vannak elkülönült tárgyak, amelyekre elkülönült hatások hatnak, és mindezt az emberi elme probléma nélkül észleli (Pinker, 1999). A probléma nem itt húzódik meg; bármennyire is elegáns lenne a megismerés alapjainál kettévágni a környezettől való elidegenedés gordiuszi csomóját, a probléma sokkal inkább a doxa problémája, és ebből kifolyóan egy sokkal bonyolultabb, viszkózus probléma. Könnyű azt mondani egy elénk tornyosuló matematika példa láttán, hogy a számok természetében van a hiba – csak nem érdemes.

Akkor miért?

Mindezek ellenére nem tartom filozófiai tévútnak Naess elméletét. Naess eléggé megengedő nyelvezetet használ ahhoz, hogy gondolatait realisztikusabban is lehessen értelmezni. Az ökológiai ént teljesen nyugodtan vehetjük egy szimbolikus kifejezésnek, amely a világ holisztikus szeretetét kívánja meg jelképezni. Naess helyesen véli úgy, hogy az ökológiai én valamiféle háló, amelybe minden beletartozik, ami a bioszférában van, de ebben a hálóban nincs egyenlő távolság minden között, vannak szorosabb kapcsolataink benne, amelyeket jobban szeretni nem bűn. Amit hozzáad az ökológiai krízis megoldásához a mélyökológiai az egyrészt az, hogy rámutat, hogy az ember egy szorosan összefüggő háló közepén él, amelynek csak a bioszféra a határa. Ez globális kapcsolatrendszer nem bontható meg büntetlenül, és az ember, ha akarja, ha nem, hozzá van láncolva minden élőhöz és élettelenhez. Másrészt ez a bioszféra egyenlő tagok kapcsolatrendszere, minden benne létező joga egyenlő a létre. Meg kell szüntetni az ember kitüntetettségét, és alázatosan háttérbe kell húzódni, akár a népesség csökkentése árán is (Naess, 2003). Harmadrészt, ha az ént egy lágyabb énként fogjuk fel, amely képes az élőlények befogadására, találkozásra, akkor talán a habermasi értelemben vett világ (Habermas, 1994) is ki tud teljesedni.

Irodalom

Habermas, J. (1994) Válságtendenciák a kései kapitalizmusban. In Uő: Válogatott tanulmányok. Atlantisz, Budapest

Jávor B. (2001) A mélyökológiai mozgalom. Cédrus 2001/7.

Lányi A. (2003) A test – nyílás. In Uő: Létezik-e? Hanga Kiadó, Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest

Lányi A. (1999) Ez a folyó része a lényemnek. Ökotáj. 20-21.

László J. (2005) A történetek tudománya. Bevezetés a narratív pszichológiába. Új Mandátum, Budapest

Lévinas, E. (1997) Martin Buber és a megismerés elmélete. In Emmanuel Lévinas: Nyelv és közelség. Tanulmány Kiadó - Jelenkor Kiadó, Pécs

Marx, K. (1977) Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből. Kossuth Kiadó, Budapest

Naess, A. (2005) Önmegvalósítás. In Lányi András – Jávor Benedek (szerk.) Környezet és etika. L’Harmattan, Budapest

Naess, A. (2003) A mélyökológiai mozgalom. In Lányi András (szerk.) Természet és szabadság: Humánökológiai olvasókönyv. Osiris, Budapest

Pinker, S. (1999) A nyelvi ösztön, Typotex, Budapest

Smith, E. R., Mackie, D. M. (2004) Szociálpszichológia. Osiris, Budapest

Megjegyzés: a hivatkozásrend a Magyar Pszichológiai Szemle hivatkozásrendje.